Megvolt a 2. lombikos körünk. Ezúttal nagyon gördülékenyen ment minden Szűcs doktorral. Szép számban voltak petesejtek, embriók is. 3-at költöztettek be a pocakomba, hát egyik sem maradt. Egyik sem tudott vagy akart(?) beágyazódni.
Nem értem. Sem fizikailag, sem sehogy. Ennél jobb esély nem hiszem, hogy valaha lesz még egyszer. Minden okunk megvolt a bizakodásra. Hamis remény ismét.
Most tényleg nem tudom mi legyen, hogy legyen. Hogy lehet elfogadni az elfogadhatatlant? Hogy immáron 5 embrió (a 3 évvel ezelőttivel együtt 6) halt meg bennem. És 5 halt meg a lombikban. 6 (11) vs. 1. Nem igazán jó arány.
Lassan meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy.....barátkozni? Milyen hülye szó ez ide? Ebben semmi barátságos nincs részemről. Csak eltűröm, hogy ebben nem dönthetek. Tűrni, feladni. Ennyi harc után vesztesen távozni. Elfogadni, hogy nem lesz több kisbabám, hogy nem fogom átélni ezt a csodát még egyszer. Hogy a homályos újszülöttes emlékeim maradnak, ahogy Marcival voltunk. A baby blues, a szopis nehézségek, az aggodalom...ami miatt az egészet nem tudtam akkor igazán átélni és élvezni. Nekünk ez jutott, ezt ezek szerint nem lehet újraírni egy másodikkal. Ott fog állni üresen a másik gyerekszoba az új házban, nem leszünk nagy család. Marci egyedül lesz, ha mi elmegyünk. Egyedül kell felnőnie. El kell fogadnom, hogy bizony itt most a testem cserben hagyott. Ahogyan én is cserben hagytam őt. Tulajdonképpen egál, csak borzasztó abba belegondolni, hogy minden az én hibám.
És közben nézem Marcit, és arra gondolok egyszer azért sikerült. Létrehoztunk egy csodát, egy fantasztikus kis embert, akinél kívánni sem lehetne számunkra tökéletesebbet. Szülővé válhattunk. Lehet, hogy ez a csoda valóban megismételhetetlen....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése