Drága kis Pöttyeinknek nem sikerült. Egyiknek sem. Az okokat nem tudom, igazából bele sem akarok talán gondolni, mert csak rágódás lenne belőle. Hogy miért nem akartak minket, mi volt velük a baj, vagy velem...
Rémes egy hónap van mögöttünk, mögöttem. A stimuláció szörnyű, a mellékhatások rémesek. Marci is megszenvedte. Most csak csend van és üresség. Elmentek, mindketten.
Az, hogy éreztem természetes. Egy hete pénteken tört rám a semmiből a szomorúság, azóta küzdök a reménnyel/reménytelenséggel.
Érdekes módon a vérvételi hely átkerült az emeleti fektetőbe, ahol a beültetés napján voltam. Eszembe jutott milyen érzésekkel feküdtem ott, mennyire örültem nekik. Milyen más volt ma oda bemenni. A kezdet és a vég. Két kicsi élet. Pár nap csak, de a mieink voltak, a mi babáink. Pár napig hordtam őket magamban, a szívem alatt. Pár napig a világ legboldogabb embere voltam.
És most fáj. Annyira fáj, hogy nem tudom kibírnám-e ezt még egyszer....
Drága kis Pöttyeim! Isten veletek! Nyugodjatok békében! Nehéz most mit mondani, de szeretettel gondolunk Rátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése