Megvolt az utolsó kör lombik, többet nem vállalunk. A doki is megerősített abban, hogy nincs értelme. Engedjük el, és éljünk teljes életet egy gyerekkel. Oké.
Jelen pillanatban annyi mindent érzek, hogy szinte szétfeszít. Leginkább egyáltalán nem fogtam még fel, hogy ez mit jelent. Vagyis az agyammal persze, de a szívemmel......ez nem létezik. Az nem lehet, hogy ennyi szenvedésnek ez legyen a vége. Hogy ennyi veszteség után nem jön feloldozás, nincs értelme, nincs happy end. Csak end van. Csak csend és üresség bennem, ahol mindennél jobban vágyom arra, hogy egy új élet legyen. De helyette halál van. Élő embriók voltak, és megint meghaltak bennem. Biztos megvan az orvosi oka, meg biztos nem voltak életképesek.....tudom én. Csak nem fogom fel. Értem, hogy 42 lettem. Nem vagyok már fiatal, öreg sejtek, blablabla. Mégis hány ember szül 42 évesen egészséges babát. Ők miért? Én miért nem?
Olyan kudarc ez, amilyennel eddig még nem találkoztam. Az életben az tanultam, hogy kitartóan kell várni, megdolgozni, várni, megdolgozni, és előbb-utóbb beérnek a dolgok. Van mögöttem már nagyon mély gödör is, amikor azt hittem, nem lesz holnap. Hogy nincs jövő. De lett, még onnan is lett tovább. Megérkezett a feloldása, abban élek minden nap. Házasságban, anyaként. Értelmet nyert minden veszteség utólag.
"Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet?
Leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem,
de most szeretem az utat,
mely hozzád vezetett."
És most? Ezt az utat nem szeretem. Ezt az utat gyűlölöm. Mert nem vezet sehová. És közben arra gondolok, hogy hülye vagyok. Minek mentem a sors ellen? De hát Marcival is elvileg ellene mentünk, aztán valahogy mégis az volt a sorsunk. Azt honnan kellett volna tudnom, hogy ezúttal valóban ellene megyek? És hogy lehet ellene valami, ami ennyire a szívem vágya? Ami olyan természetes lenne számomra, mint a levegő. Ami akkor űrt hagy bennem, hogy nem tudom mivel lehetne betölteni. Mit vesztettem? Egy idilli jövőképet, egy álmot, egy reményt, a még teljesebb szeretet lehetőségét. Egy fiút, egy lányt, egy kistestvért. Egy kisbabát, aki már sosem lesz nekem. Marci nem kisbaba már. Míg vártam a következőre, észrevétlenül megnőtt, ovis korú nagyfiú lett. Persze ő próbál nekem baba lenni, mert aranyszívű és érzékeny csodagyerek. Érzi, hogy mire vágyom. Hetek óta kisbaba van a hasában, az én hasamban is. Várja, ringatja, dajkálja, eteti, játszik vele. A képzeletbeli kisbabájával, aki bár az ő hasából született, de én vagyok az anyukája. És velem sír, ha sírok. És ha tehetné, belebeszélné és bele szeretné azt a kisbabát a hasamba, aki meg is születne. Mert Marci ilyen csodálatos kisfiú! A szeretete végtelen és feltétel nélküli. A szeretetének nincsenek fizikai korlátai, szeret minket, és szereti azt a kisbabát is, aki ezek szerint már nem fog megszületni. De az űrt betölteni nem Marci dolga. Neki megvan a helye a szívemben, nem lehet ő a kisbaba, a meg nem született kisbabánk helyett. 18 embrió. 7 beültetett embrió. Azon a másik helyen a szívemben, ők vannak. És a baba, aki nem fejlődött ki egyikükből sem. Kimondom, leírom. De szívem még nem tudta elfogadni...Mert a vágy nem szűnt meg. Ugyanolyan erős, mint eddig. Csak a lehetőségek fogytak el. Kivéve, ha csoda történik. Az meg mostanában nem nálunk szokott történni. Lehet, hogy egy csoda jár csak az életben? Vagy a mi életünkben? Hiszen egyszer megtörtént, itt ül mellettem és nézi a mesét. Kimaxoltunk a csodánkat?
Drága Marceszünk! Remélem megbocsátod nekem, hogy nem sikerült Neked kistestvért adni. Mert lesz idő, amikor megkérdezed. Remélem, akkor elég lesz neked a válasz, hogy mindent megtettünk. Mindent, amit orvosilag és emberileg lehetséges. Sőt még azon túl is mindent. Remélem ez elég lesz, elégnek kell lennie.....mert nem tudom mit tehettem volna még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése