Anyalélek

Az anyaság vajon véget nem érő aggódás, féltés, olykor némi bűntudattal színezve? Szinte folyamatosan próbák elé állít, és nem tudom, vajon jól csinálom-e. Mert most dől el, hogy mik lesznek azok a bizonyos gyerekkori minták és emlékek, amit majd kianalizál belőle a pszichológus? Sokszor annyira, de annyira nehéz türelmesen reagálni. Annyira nehéz nem kiakadni. Komolyan zajlik az akaratok harca, és leginkább engem próbálgat. Vagyis nekem hisztizik és cirkuszol a legtöbbet. Mostanáig minden reggel gyomorgörccsel indultam vele a bölcsibe, mert tudtam, hogy sírni fog. Nagyon rossz úgy ott hagyni, hogy sír utánam. Megszakadt a szívem minden egyes reggel. 

Eközben megélem nagyon erősen azt, hogy növekszik. Nagy bölcsis, saját társasága van, kiválasztja a szimpatikus gyerekeket. Az életének egy részében már nem vagyok jelen, nem lehetek mellette. Saját élete van ott, és az ovival ez még több lesz. Úgy érzem, hogy egy darabkát elveszítek belőle.  Pedig könnyebbek a napok, ha ott van. Csak velem már úgy érzem, hogy uncsi neki. Folyamatosan nyomaszt a tesó-kérdés. Hogy egyke marad-e? Ha igen, akkor ennyi volt? Nem lesz már kisbabám? Aki csak az "enyém". 

És itt van persze Nagyika :( Ő volt az utolső nagyszülőm. A lakása annyi emléket idéz, hogy a fenébe telt el 41 év? Hova lett? Ott mindig gyerek lehettem. Közben ő pedig lassan elfogyott, megöregedett, elfáradt. A lelki szemeim előtt olyannak látom, mint régen. Aztán meglátom az utolsó fényképét, és mellbe vág, hogy ez az élet. Egy pillanat.  Az utolsó találkozásunk egy nappal azelőtt volt, hogy elment volna. Megismert. Megsimogatta az arcom és szorította a kezem. Olyan végtelen szeretettel nézett rám. Én már tudtam, hogy akkor látom utoljára. Puszit adtam a homlokára, és elköszöntem tőle. Nagyon szeretem. Szeretlek Nagyikám! Nagyon hiányzol nekünk! Végtelenül hálás vagyok a sok-sok szeretetért és emlékért, amit tőled kaptam. Ott vagy már Óriással, és én tudom, hogy jó helyen vagy. 

Végtelen szeretet

 “Ne sírj, mert szeretsz engem... A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok, és Te is önmagad vagy. Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre. Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig is hívtál. Beszélj velem úgy, ahogy mindig is szoktál, ne keress új szavakat. Ne fordulj hozzám ünnepélyes, szomorú arccal, folytasd kacagásod, nevessünk együtt, mint mindig tettük. Gondolj rám, mosolyogj rám, kérj, szólíts! Úgy hangozzék a nevem a házunkban, ahogy mindig is hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz. Az élet most is olyan, mint volt, ma sem más. A fonalat nem vágta el semmi. Miért lennék a gondolataidon kívül, csak mert szemed most nem lát...? Nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok. Lásd, jól van minden. Meg fogod találni a lelkemet és benne egész, letisztult szép, gyöngéd szeretetem. Kérlek! Légy szíves! Ha lehet, töröld le könnyeidet, és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem...!"